Mikor a szemedbe nézek, tudom, hogy ez nem olyan mint régen, mert a köztünk lévő kapcsolat lehetetlen.Mikor rám mosolyogsz, de már nem úgy mint régen. Most nem úgy, most csak talán örülsz, hogy látsz, de a mosolyod mögött már nem az van, mint azelőtt. Csak nézzük egymást és megfagy a levegő, csak ölelnélek és csókolnálak, és elmondanám, hogy hiányzol ha nem vagy velem, de nem lehet. Kirohannék, hogy üvöltsek, mert nem lehetsz az enyém. Csak összekuporodva ülök, és hallgatlak téged miről beszélsz, figyellek, a mozdulataidat, a szemed, a bőröd, a karod, amivel nemrég még engem öleltél, és a szívembe mar a fájdalom, mert az a szem már nem fog úgy rám nézni, mint azelőtt. Már nem érinthetem a bőröd. Már nem  csókolhatom a szád. Már nem. Soha többé. De mikor utoljára érintettél, öleltél és csókoltál azt nem felejtem el, egyetlen percet sem felejtek el abból, amit együtt töltöttünk, és ha csak rövid időre is, és még ha titokban is mellettem voltál, az enyém voltál még ha nem is egészen, de bele sem gondoltam, hogy az az utolsó csók, az utolsó ölelés. Talán akkor jobban magamhoz szorítalak, vagy hevesebben csókollak meg, ha tudom, hogy  ez az utolsó alkalom. De nem gondoltam végig, féltem és iszonyúan fájt. Mit kellett volna tennem? Miért engedtelek el? Már csak a kérdéseim vannak, amelyekre annyiféle választ adhatnék, de nem találok megfelelőt. Nem tudom mi lett volna, ha.... Talán semmi, mert a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled... Talán így kellett lennie... ha az eszemre hallgatok, az volt a helyes, mert teljesen mások vagyunk. Más életkor, más város, más célok, más légkör, más múlt, más jövő, de vágytunk egymásra. A szívünk egymásért kalapált, boldogok voltunk együtt, de ez hosszú távon elég? Tudnánk élni egymásért és egymásnak? Hoznánk áldozatokat egymásért? És a legfontosabb: megérné? Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy még érzem..  úgy ahogy vagy mindenestől...  Nem tehetek semmit. Nem öregedhetek tíz évet, nem végezhetek el három iskolát, nem vehetek házat, autót, nem szerezhetek tapasztalatot. Nem tehetem.. Neked mindez megvan. De nekem meglesz? Nem tudom mit hoz a sors. Talán egyszer valahol, valamikor, és lesz még egy csók és még egy ölelés. Ennyi, vagy talán több? Nem is sejthetem. Csak az időre várok, hogy az majd segít, és eldönt mindent. De még mindig fáj. Látnod kell. Senki sem tudhatja körülöttem mindezt, és csak a remény marad. Hogy nincs ott senki más, csak te és én. És akkor elmondhatnám azt, amit eddig nem... Vagy nem is mondanék semmit, csak a szemedbe néznék mélyen, igazán, s talán egy pillanatra eldöntené a sorsunkat, rájönnék, hogy van-e még remény, vagy el kell felejtselek örökre. A remény marad csak, a türelem. Csak lopva figyellek. Hiszen a sors dönti el, hogy kihez ad hozzá, és hogy kit vesz el tőled. Így te is a sorsra bízod.. Úgyis ő dönti el..